Köszönet

Köszönet mindenkinek, aki rendszeres olvasója volt a blogomnak, köszönet mindenkinek, aki hozzászólt, aki továbbküldte a linket, vagy aki akár egyetlen egyszer is ellátogatott erre az oldalra, és kellemes pillanatokat szerezhettem neki.

Köszönet a Leo Burnett Budapest és Jakarta minden dolgozójának, akik így vagy úgy hozzájárultak ahhoz, hogy ez az út létrejöhessen. Külön köszönet mindenkinek, akik az itthon futó projectjeim pótmamái pótpapái voltak.

Köszönet a szüleimnek, akik olyannak neveltek, hogy ne ijedjek meg egyetlen kihívástól sem, és hogy több tízezer kilóméterre itthonról se essek pánikba egy pillanatra se.

Köszönet Gerinek és Frunak, amiért vigyáztak arra, ami nekem a világon legfontosabb.

És végül, de nem utolsó sorban köszönet a világ legcsodálatosabb feleségének amiért megértette, hogy mennyire fontos nekem ez az út, amiért elég türelme és kitartása volt ahhoz, hogy 3 hónapig nélkülem boldoguljon....

Itt a vége, fuss el véle…

Tudom, tudom, lassan két hete itthon vagyok, a lezáró bejegyzés meg sehol... De újévi fogadalmaim egyike pont ez volt, hogy befejezem, amibe több, mint 3 hónapja belekezdtem.

Haladjunk szépen kronológiai sorrendben: ha minden igaz a fánkoknál hagytuk abba. 5 körül már annyira nem volt semmi dolgom, hogy úgy döntöttem itt az ideje keblemre ölelni a társaságot, és búcsút venni. Először a 26. Emeleten mentem körbe, ahol hatalmas kerek szemekkel néztek rám, amikor közöltem, hogy a küldetésem lejárt, isten áldjon mindenkit (ht még akkor mennyire meglepődtek volna, ha a fánkokról is tudtak volna)…azok a szerencsétlen helyezetek, amikor nem tudod, hogy megöled az illetőt, csókot nyomj az orcájára, vagy csak szolídan megszorítsd a feléd nyújtott kezet…minden egyes alkalommal végigjátszottam ezt. Briannak végül egy SOS meeting miatt nem volt ideje a közös vacsorára, Tanaia pedig egy Telkomsel prezin ragadt. Az éppen induló Thomast még elkaptam az aulában, aki bár tudta, hogy ma vagyok utoljára, mégis úgy meglepődött, mintha sose hallott volna róla…hiába, ő már csak ilyen. Na mindegy. Fura volt, úgy végigmenni a folyosókon, hogy tudtam, hogy soha többet nem jövök vissza. Gyalog mentem haza, és utoljára gyönyörködtem a hihetletlenül rózsaszín égben. A szmog csodálatos dolgokra képes ugyanis…olyan elképesztő árnyalatú horizontot még soha nem láttam, mint Jakartában.

Otthon viszonylag gyorsan összepakoltam mindent, és aggódva állapítottam meg, hogy a bőröndöm jóval nehezebb, mint amivel idefelé jöttem. (a reptéren derült ki, hogy csaknem 10 kg csecsebecsét sikerült összevásárolnom: ruhák, könyvek és egyéb meghatározhatatlan kacatok).

A taxi fél órával korábban érkezett, és fél 9kor már az aulában ülve vártam, hogy Sonny és Tania is megérkezzen, hogy elköszönjek tőlük…persze az utolsó pillanatban futottak be, így nem sok időnk volt beszélni, és azt a kevés időt is azzal töltöttük, hogy Sonny karrierjét próbáltuk egyengetni egy-két hasznos ötlettel. Nem sokkal később már a Merci hátsó ülésén ültem úton a reptér felé…fura érzés volt.

 

Ahogy az elején is írtam, lassan két hét telt el azóta, hogy hazaértem. Van, ami változott és van, ami nem. Most már nem alszom el este 8kor, és reggel sem kelek fel 6kor. Minden reggel aggódok azonban, hogy nem múlt-e el az a lendület és vidámság, ami kint ragadt rám. Tanultam, ugyanis néhány fontos dolgot, ami sokmindent megváltoztatott, és nem szeretném, ha ez egyszercsak elmúlna. Ha lassan minden visszasüppedni a régi szürkeségbe. Zsolti mondta azt, hogy ne aggódjak, 1-2 hét és minden elmúlik. Nem szeretném. Sőt. Ünnepélyesen megígérem, hogy amikor ez bekövetkezik, azt vészcsengőnek fogom tekinteni, hogy ideje ismét elindulni, és újabb kalandokat, élményeket vagy ha úgy tetszik inspirációt keresni.

Szokatlan dolog lehet ezzel, a mondattal lezárni, de ennél jobban nem tudnám összegezni az elmúlt 3 hónapot:

Valami más lett. Valami elkezdődött…

Leszamolas

Lezaraskent valami roppant frappans bejegyzest szerettem volna irni, de a turelmetlen IT mar reggel megfosztott a gepemtol, szoval erre most nem lesz alkalmam. Most epp Sonny gepenel kalozkodom, de barmikor visszajohet...
Vettem a sracoknak egy halom fankot, hogy szep emlekeik legyenek rolam...ugy nez ki bejott, mert azota mindenki ugy vigyorog ram mint a vadalma. Kedvesen elbeszelgetnek velem, hogy ereztem magam, mik a tovabbi terveim, mikor jovok vissza...igazan jol esik.

Na jo, hat az megsem jarja, h harom honapnak ilyen osszecsapott modon legyen vege...ekezetek nelkul...foleg amikor meg tele vagyok kozlendokkel...szoval igerem ha hazajottem meg megirom az itt a vege fuss el vele bejegyzest. Istenuccse.

Visszaszámlálás

Bevallom mióta visszajöttem ellustultam. Nem járok úszni, későn járok be dolgozni, az ebédemet házhoz hozatom…és igen, a blogot is meglehetősen hanyagolom. Valahogy nehezemre esik visszatérni a régi rutinokhoz, visszazökkenni a régi kerékvágásba. Főleg, hogy tudom, hogy nemsokára úgyis megyek haza…
Próbálom röviden összefoglalni az elmúlt hét eseményeit. A torokfájás egyre csak rosszabbodott, így egy napot otthon maradtam, és behúzott függönyök mögött, rengeteg alvással és több liter narancslé magamba erőltetésével próbáltam kikúrálni magam.
Csütörtökön egész nap stúdióban voltam, végre elkészült a film offline verziója. Mondanom sem kell, hogy mennyire izgatott voltam, főleg, hogy soha, de soha nem tetszett még egyetlen rough cut verzió sem, amit láttam. Mindig csalódott voltam, hogy a fejemben mennyivel jobban nézett ki, és hogy nem jön át az az érzés, amit szerettünk volna. Persze most sem történt másként... Mikor harmadszorra néztem azért már egészen jó volt, egyedül a zenével nem tudok megbarátkozni. Azt ugyanis minden erőfeszítésem ellenére is szívből gyűlölöm. Hozzá kell tenni, hogy mivel szinte az egész filmet zöld háttér előtt forgattuk, így rengeteg minden fog belekerülni utómunkában (lényegében egy egész várost építenek fel 3D-ben), és a fényelés is sokat dob majd a dolgon. Én legalábbis ezzel nyugtatom magam.
Az ügyfél el volt ragadtatva, egyetlen komment nélkül elfogadta a vágatot, így azonnal kezdődhetett a fényelés, ami eltartott vagy este 10-ig, de a végeredmény nagyon szép lett. Imádom a film színeit, gyönyörű hajnali fényeket sikerült beállítani. És a nap végén jött a hidegzuhany: a kampány indulását eltolták január végére, szóval most van egy egész extra hónapunk az utómunkára, így nem kell befejezni szerdáig. Vagyis én már csak otthon fogom látni a végét. Hát szuper…repesek az örömtől. Arról nem is beszélve, hogy ha eleve tudjuk, hogy ennyi időnk van, akkor az előkészítésre is több időt hagyhattunk volna, sőt, akkor a Adam Stevens is megcsinálhatta volna a filmet. Nem mintha nem lennék elégedett Desmond munkájával (egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha otthon is kipróbálnánk, de miután megtudtam, hogy milyen napidíjjal dolgozik, hamar szertefoszlottak a reményeim. Talán majd egy másik életben…), de azért érdekes lett volna megtapasztalni milyen egy igazán nagy névvel forgatni. Na majd legközelebb☺
Csütörtökön úgy volt, hogy Tania-val és Sonnyval elmegyünk kínait vacsorázni, de túl későn végeztünk az irodában, így a Social House-ban kötöttünk ki.
Pénteken ebédre sikerült eljutni a kínaiba, de nem volt nagy szám. Sonny elmesélte, hogy az igazi kínai kaja pont olyan olajos, mint amit otthon csinálnak a kínai barátaink. Az viszont vicces volt, hogy tényleg külön ember hozta ki a kést, egy másik a villát, egy harmadik a kanalat…hiába na, sokan vannak, kell a munka, bármilyen értelmetlen is legyen az☺
Este céges buli volt, de hamar leléptem, mert a 4. sör után működésbe lépett az újonnan kifejlesztett önkontroll rendszerem, és miután realizáltam, hogy kezdek átlépni a bölcsesség szintjére, úgy döntöttem ideje lelépni. Nem hiányzik, hogy mindenkinek bebizonyítsam, hogy angolul is képes vagyok eszméletlen sületlenségeket összehordani. Amúgy jó kis este volt.
Szombaton aludtam, a Starbuckban lógtam, olvastam, este pedig Tania-val vacsoráztam. Elvitt egy olasz étterembe…hát mit mondjak, voltak fenntartásaim, mert amit indonéz barátaim olasz kajának hívnak, az általában mélyfagyasztott tészta egy kis paradicsomszósszal. De most kellemesen csalódtam…szerintem életemben nem ettem ilyen finom olasz tésztát. Jót beszélgettünk, bár minden erőfeszítésemre szükség volt, hogy a beszélgetést sikerüljön úgy terelgetni, hogy az irodai dolgok véletlenül se kerüljenek szóba. Szóval a szüleiről beszélgettünk, akik a valaha legfurcsább kapcsolatban élnek, amiről valaha hallottam. Az édesapja fiatalon árva lett, rokonai nem nagyon voltak, így lényegében világgá ment: 15 évet élt Dél-Afrikában, aztán Vietnámban, Szingapúrban próbált szerencsét, végül Indonéziában kötött ki. Itt ismerkedett meg Tanai édesanyjával, aki egy roppant dekoratív, de meglehetősen temperamentumos nő. A házasság nem tartott sokáig, mert Tania anyja képtelen volt a saját hazájában maradni, a férfinek azonban esze ágában sem volt visszatérni Európába, a nő így faképnél hagyta és Olaszországban kezdett új életet. Nyaranta azonban hazajárt, és továbbra is úgy viselkedett, mintha ő lenne a ház úrnője. Renováltatta a házat, lecserélte a berendezést, rendszabályozta a személyzetet…és természetesen az ujja köré csavarta a volt férjét. Tanai szerint az apja még mindig szerelmes az anyjába, bár azóta újranősült (az új feleség jelenleg az USA-ban él a lányaival). Érdekes történetek ezek, regénybe illő karakterekkel…

Singapore - hangulatok

Chinatown

Chinatown

Chinatown

Arab street

Haji Lane

És végül egy teaser a Bali képekből:)

Back to Jakarta

Uhh...mintha hónapok teltek volna el, mióta utoljára írtam. Azóta történt ez-az: megjártam Szingapúrt és Balit, megnősültem, az ügynökség új irodába költözött, a kedvenc portásaim pedig szőrén szálán eltűntek...szóval van változás bőven. Épp az előbb rágtam át magam az elmúlt két hét alatt készült közel 6oo képen, és úgy döntöttem, hogy ez túl nagy téma ahhoz, hogy egy bejegyzés és néhány hangulatkép formájában megosszam veletek...szóval a nyaralás és a titkos tengerparti esküvő részleteiről inkább majd szóban. Bocs:)

Szombat késő éjszaka szállt le a gépem a szokatlanul párás Jakartában (furán idegen volt a város, pedig azt hittem jó lesz visszajönni), és egy óra is elmúlt, mire elaludtam. Ez csak azért említem meg, hogy átéljétek azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, amikor reggel 4kor csörgött az óra. Fél 5re jött értem az utó, ami a vasárnapi forgatásra vitt ki. Ezerszer megfogadtam már, hogy szakadjon le a kezem, ha megint olyan scriptet írok, amit éjszaka, hajnalban, hidegben vagy egyéb kellemetlen körülmények között kell forgatni. Erre tessék: hajnal!!!
A forgatás elég internacionális dolog, minden országban ugyanúgy néz ki. Néhány szembeötlő különbség volt csak: az ügynökségnek egy luxus lakókocsit béreltek, hogy ott lazíthassunk, volt egy masszőr, aki csak arra várt, hogy csettintsünk neki...a többi tényleg ugyanaz volt, mint otthon. Talán csak annyi, hogy több olyan ember is részt vett a produkcióban, akinek a munkájától otthon ilyen-olyan okok miatt (főleg pénzhiány) el kell tekintetnünk: szuper látványtervezőnk volt, külön acting directort használtunk...egyedül a stylist volt csapnivaló, de szerencsére velünk volt Monika, aki saját kezűleg öltöztette át egyenként a szereplőket. Aztán volt egy kis probléma az egyik fiú szereplő feminin vonásaival, de az új frizura és a háborús környezet megtette a hatását. Azt kell mondjam előzetes félelmeim ellenére Desmod kitűnő munkát végzett. Sőt. Le voltam nyűgözve. Nem az a fajta rendező, aki lyukat beszél a hasadba, de ha jobban elmélyedsz vele egy-egy beszélgetésben, rájössz, hogy mennyire zseniális fazon. Minden egyes részletre figyelt, nekünk alig kellett megszólalnunk. Az mondjuk sokat segtített a nyugodtságban, hogy szinte a film felét green boxban forgattuk, úgy pedig elég nehéz begítélni, hogy mit is kellene látnunk valójában. Este 1okor végre befejeztük. 11re értem haza, és úgy ahogy voltam ruhástól bedőltem az ágyba. Nem is tértem magamhoz vagy reggel 1oig.

A hétfő az új környezettel való ismerkedéssel, gratuláció fogadásával és a torokfájás leküzdésével telt. Az új iroda a 24. emeleten van, és a tejüveg falak helyett meglehetősen indusztriális környezet vesz körbe rengeteg fával keverve. Holnap reggel készítek képeket is, akkor még úgysem lesz itt senki:)
Faragni kell még a narrációt, briefelni a zeneszerzőt, fényelés, rough cut szerdán...van még munka bőven. A hazatérés azonban már nagyon közel van. Jövő csütörtökön éjszaka indulok. Várom, izgulok és félek is egyszerre...

Péntek. Hosszabbítás. Menetrend.

Az elmúlt napok a film előkszületeivel teltek, esküszöm nem lustaságból nem írtam. Ma volt az első PPM-ünk, ami nem is sikerült rosszul. Sőt: a rendező teljesen újraértelmezte a filmet. (És mi még attól tartottunk, hogy nincs saját véleménye.) Egy-két dolognál azért eléggé elkerekedett a szemem, de a végén beláttam, hogy sokkal látványosabb lesz így, a mondanivaló pedig nem csorbul. Szóval a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad. Juhhé. A PPM után rögtön jött a találkozás az ügyféllel, elvégre a kecske és a káposzta boldogsága mit sem ér, ha a vadásznak nem tetszik a dolog. De tetszett. Imádta! Néhány apró megjegyzése volt csak, amit annak rendje és módja szerint jegyzőkönyvbe vettünk, majd a rendező gondjaira bíztuk, hogy kreatív szempontból is vállalható módon orvosolja. El kell hogy mondjam ugyanis, hogy itt a rendezőnek jóval szabadabb kezet engednek, mint azt otthon megszoktam. Kezdjük ott, hogy a rendezőt a reel alapján választja ki az ügynökség, szó sincs tehát treatmentekről…a reel alapján vagy fekszik neki, vagy sem (ha nemzetközi nevekről van szó, akkor még cifrább a dolog, mert akkor először el kell neki köldeni a scripet, megnézi az asszisztens, hogy egyáltalán a mester szeme elé kerülhet-e, aztán a mester megnézi, hogy tetszik-e. Ha érdekli, akkor vissza az asszisztenshez, aki megnézi a mester naptárját és egy kurta emilben tudatja az ügynökséggel, hogy a mester mikor ér rá forgatni. Ha az időpont megfelel lesz üzlet, ha nem nem). Aztán ha az ügyfél rábólintott az ügynökség javaslatára, jön egy személyes találkozás, elmondjuk, hogy mi van a fejünkben és ennyi. Nem írunk egy halom briefet, nem rágjuk a szájába, hogy mit kellene gondolnia…hagyjuk, hogy menjen a saját feje után. Ha nagyon félrement, még mindig le lehet állítani. Aztán jön az első PPM, amikoris a rendező elmeséli, hogy Ő hogyan szeretné valóra váltani a mi ötletünket. Shooting board, referenciafilmek, helyszínjavaslatok, szereplőjavaslatok. Ezt az ügynökségi prezentáció után azonnal meg is osztjuk közösen az ügyfélellel, majd egy hét múlva fixáljuk az eddig tisztázatlan részleteket. Hát így.
Amúgy mindenki nagyon izgatott, elég nagyszabású filmenk ígérkezik: 3 napos forgatás, olyan elemekkel, mint óriási teknősök vízalatti felvételekkel, szörnyek elleni küzdelem elhagyatott utcákon és a felkelő nap, aminek a fénye halványrózsaszínre festi a várost. Most talán úgy tűnik, hogy ennek semmi értelme nincs, de a végére remélem összeáll a kép.

Mivel meló még van bőven, egy kicsit maradok még. Egészen pontosan a forgatásra érek majd vissza a nyaralásból, szóval a lényegből nem maradok ki. Forgatás, utómunka, és amikor december 16-án dobozba tesszük a filmet én az éjszakai járattal már indulok is haza. Azért várom már nagyon.

A következő két hétben nem leszek internetközelben, ha a kinti emilcímemre írtok, azt telefonon meg tudom nézni, illetve gmail-hez is hozzáférek a BlackBerrynek hála. Blog nem lesz, de ígérem minden nap rengeteg képet fogok készíteni, és amint visszaérek, és lement a forgatás is, elmesélek mindent. A menetrend amúgy a következő:
Holnap reggel 7kor indulok Szingapúrba. Onnan hétfőn indulok tovább Balira, ahova 23-án este érkezem majd meg. 2 hét pihenés után (egy hét Ubudban a hegyek között, majd egy hét Seminyakban a tengerparton...és mindnez ráadásul Krisztával...hát nem tökéletes?) december 5-én térek vissza Jakartába. A repülési tervem elég kaotikus az Air Asia menetrendmódosításának hála, de sebaj. És ami a lényeg: csak egy hátizsákot viszek☺ Már be is pakoltam, és jelentem lehetséges: 2 hét nyaralás egy közepes méretű Eastpack hátizsákkal. És amúgy is: olcsóbb Balin 2-3 pólót venni, mint csomagot feladni egy fapados gépre. Nem tehetek róla, a sör is szemtelenül drága…valamin spórolni kell.